Összességébe véve a harmadik, míg a fővárosban a második maratonomon álltam rajthoz. Ezúttal nem készültem rekorddöntésre, sokkal inkább a célbaérkezés lebegett lelki szemeim előtt a térdem rakoncátlankodása miatt. A múlt hét végi NATO-futás 10 km-ének teljesítése bizakodásra adott okot számomra, de Damoklész kardja mindvégig ott volt felettem, ami aztán a 13. km-nél le is sújtott a fejemre… De erről majd később!

A lázas készülődés közepette a legnagyobb gondot egyértelműen a rajtterület és a ruhatár (Pecsa) távolsága jelentette. Ezt mondjuk előre sejtettem. Félelmeim pedig sajnos beigazolódtak. A rajt előtt tíz perccel ugyanis még mindig az egyik kígyózó sorban álltam a többiekkel, hogy végre bevegyék a táskámat a mindössze hat csomagfelvevő hely egyikére! Egyszerűen nem fér a fejembe az, hogy képzelték el a szervezők azt, hogy több mint 19.000 futó cuccát mindössze hat ruhatáros kezelje? Miért kellett változtatni a tavalyi jól bevált rendszeren, hogy az 56-osok terén felállított nagy sátorban lehessen leadni a cuccot? Múltkor egy pillanat alatt megvoltam vele, most meg… Vagy akkor miért nem kezelik külön a maratonistákat és a 7 km-eseket, meg a rövidebb távokon indulókat? Nagyon súlyos szervezési hiba volt ez! Az, hogy egy maratonra készülő futó azon idegeskedjen, hogy odaér e időben a rajtra, az szerintem nem normális dolog! Ott tolakodott elénk több 42 km-es, nehogy szerencsétlen lecsússzon a rajtjáról. Pedig mi időben, majdnem egy órával a rajt előtt az 56-osok terén voltunk, aztán a hosszú sorbaállással hirtelen minden borult. A bemelegítésem így gyakorlatilag kimerül abban, hogy a Pecsától elkocogtunk a rajthoz, ahol aztán alig volt időm melegíteni, mert pár pillanat múlva már el is dördült a rajtpisztoly!

Ha már a rajtfolyosón való elindulás és a Hősök terén való keresztülfutás a hatalmas szurkoló tömeg miatt hátborzongató érzés, akkor milyen lesz majd a célbaérkezés? Szűk öt óra múlva ez kiderül… Habár, ha jól látom, egyelőre a 4:30-as iramfutókkal haladok, nem is olyan rossz! Az Andrássy úton mellém kerül egy Nagyatádi Ironman-finisher, aki egy 46 éves fószer, akinek a nevét se kérdeztem meg, de nem is ez fontos. Az sokkal inkább, hogy vele futottam egy tempóban szinte a verseny végéig! Dumáltunk a sportról, ezen belül a triatlonozásról, futásról, meg minden másról, így szépen fogyasztottuk a kilométereket. Együtt tudniillik sokkal könnyebb megküzdeni a maratoni távval.

A Lánchídon (13 km) átfutva éreztem először a térdem, szóval itt egy kicsit megijedtem, nehogy a verseny előrehaladtával tovább erősödjön a fájdalom a térdemben. Nevezhetjük ezt akár az első komolyabb holtpontomnak, ami elég sokáig eltartott, mert nehezen tudtam legyőzni a térdemmel kapcsolatos félelmeimet. A budai rakpartra lefutva egészen az Árpád hídig (19 km) futottam, míg végre sikerült felülemelkednem a fizikai és mentális fájdalmamon. Kapóra jött a fordító utáni frissítőpont, ahol a sporttárssal könnyítettünk magunkon, én pluszba kicsit nyújtottam is, megmozgattam a térdemet ami kiváló ötletnek bizonyult, mert innentől kezdve jó ideig nem éreztem fájdalmat a térdemben, vagy ha igen, már nem nagyon foglalkoztam vele. A féltávhoz (21 km) érve (2:24:34) még jobban éreztem magam (már csak a fele van hátra!), így aztán szépen utolértem a futótársamat, akivel aztán csak úgy ettük a kilométereket egészen a Lágymányosi-hídig (27 km), ahol a második holtpontom érkezett el. Ez nem tartott tovább, mint 2 km, aminek leküzdésében nagy segítségemre volt az autójából zenét toló dj a híd lábánál, illetve szpíker a közelben levő frissítőpontnál, na meg a különféle kaják és piák, no meg a második gélem (az elsőt a rajt előtt lőttem el).

A Szabadság hídon átszaladva mindig jó az a tudat, hogy innentől kezdve már csak a Pesti oldalon kell futni jó 11 km-t. Az emelkedőkbe persze jól belesétáltunk, de nekem a rakparton sikerült ritmust váltanom és újra ugyanolyan jól esett a futás, mint féltávnál! A harmadik holtpontom gyakorlatilag méterre pontosan ugyanott ért el, ahol tavaly, azaz a Margit híd után (35 km)! Pedig ekkor már csak annyit kellett volna kibírnom, amennyit a Móni, az öcsém meg a Colos teljesített délelőtt (7 km), de mégis nagyon megszenvedtem ezeken a kilométereken. Itt újra rájöttem, hogy egy maratonért mindent oda kell adnom, le kell győznöm újra és újra önmagamat, ami harmadszorra sem megy könnyebben, sőt! A lassabb tempóm miatt több holtpontom volt, ami értelemszerűen jóval több szenvedést hordozott magában. Az utolsó 3 km szerencsére már könnyű volt! Azt követően, hogy sikerült valahogy felvonszolnom magam a Nyugati téri felüljáróra, és utolértek az 5 órás iramfutók, tudtam, hogy robbantanom kell, ha 5 órán belül szeretném abszolválni a 42 km-t. Ezért aztán hagytam, hogy húzzanak magukkal, és mivel újra vittek a lábaim, nem volt probléma magam mögött hagyni őket a következő frissítőpontnál, ahonnan tovább nyargaltam a cél felé.

A célhoz közeledve jöhetett az igazi jutalomfutás! Az idővel már nem is kellett törődnöm, mert tudtam, hogy bőven 5 órán belül vagyok, így az utolsó száz méter után már csak poroszkáltam, sikerült kiszúrnom a Mónit meg a Csabit, akikhez odamentem, majd még ünnepeltettem magam egy sort, hogy végül komótosan besétáljak a célba! Sikerült! Megvan! Harmadszor is! Nyakamba akasztják az érmemet és nagy meglepetésemre megpillantom a mutert is, aki végül csak kijött megnézni! Köszi anya! Köszönöm mindenkinek!

Farkas Péter

Hozzászólás