Magyarország legnagyobb félmaratoni futóversenyén negyedszer veszek részt, míg a Móni a tavalyi sikeres teljesítést (02:11:40) követően idén duplázásra készült. Az ismerősi körből ebben az évben kettőnkön kívül más nem vállalkozott a 21 km legyűrésére, de jövőre a jubileumi 30. versenyen mindenkinek a rajtvonalnál kell állnia!

Idén – ahogy évek óta mindig – megint megdőlt az indulói létszám, összesen 9250-en neveztek egyéniben a félmaratonra. A rajt emiatt több hullámban indult, majdnem tíz perc volt, míg átértünk a rajtkapu alatt. A pálya vezetése nem sokat változott a tavalyihoz képest, annyit módosítottak csak a szervezők, hogy a Lánchíd helyett a Szabadság hídon kellett először átfutnia a mezőnynek. A városnézésből ezúttal sem maradt ki az Andrássy út, a rakpartok, és a Váci út.

A Móni nem tervezett előre időt, a teljesítés volt számára az elsődleges, mert a csípője rendetlenkedett. Azonban az idei versenyeredményei (Női futás 10 km: 53:50, Tatai-tó futás 14 km: 1:20, edzés 11 km: 58:30) a két órán belüli félmaratonira predesztinálták a kicsikét. A tervem az volt, hogy végig a zöld lufit követjük, és akkor – az iramfutóknak köszönhetően – garantálva van a két órán belüli idő. Ez kezdetben cseppet sem tetszett a Móninak, de mivel folyamatosan hoztuk a kb. 5:40-es kilométereket, így idővel megbékélt a zöld lufi űzésével. A Szabadság hídnál (7 km) kiszámoltam, hogy kb. fél perccel vagyunk csak az iramfutók mögött, azaz ha végig tartani tudjuk ezt a tempót, akkor…

A Zsófi ás a Nádi is pont itt szurkolt, ami feldobta a Mónit, kicsit arrébb meg a Tomi és a faterja szúrt ki bennünket, jó volt, hogy ők is kijöttek! Ráadásul a fordítót követően újra találkoztunk velük az alsó rakparton, ahol én meg is álltam, hogy pár szót váltsak a Tomival. „Tartsd az iramot!” – szóltam a Móni után. Ő pedig így is tett, mire utolértem már közvetlenül a zöld lufi mögötti tömegben nyargaltunk. Így értük el a Lánchíd lábánál a 10 km-t (55:38).

A frissítőpontokon egy picit sokat időztünk, de még így is mindig látótávolságon belül voltak az iramfutók. A Pesti alsó rakpart környékén (14,5 km – 1:22:14) jött a holtpont, de ezt is átvészeltük, sőt az emelkedők sem jelentettek problémát a Móninak, hovatovább a Váci úti felüljárón utol is értük az iramfutókat. Hogy aztán a következő frissítőállomáson meg is előzzük őket! Ehhez az kellett, hogy összegabalyodjon a két lufi, mi pedig köszöntük szépen és a technikai malőrt kihasználva otthagytuk az iramfutókat. Az utolsó 2-3 km-en a Móni tovább növelte az iramot, így a végén másfél percet kaptak tőlünk! Ebből pedig már ki is találhattátok, hogy bőven sikerült a két órán belüli célbaérkezésünk!

Farkas Péter