Biztos, hogy mindenkinek van olyan története az életében, amire illik ez a kifejezés. Valami, aminek akár többször is nekiesett már, de a legkülönbözőbb okokból nem tudta teljesíteni, nem tudta a célját elérni. Egy ember erre kétféleképpen reagálhat. Vagy kimagyarázza, hogy miért is nem olyan fontos az a bizonyos dolog vagy mindent megtesz azért, hogy elérje a célját. De legyünk őszinték, mindkét esetben a kisördög az emberben marad. Jobb az, ha az utóbbi megoldást választjuk.

Így vagyok én évek óta a híres vagy hírhedt Kinizsi 100 teljesítménytúrával. Két alkalommal nekiveselkedtem, hogy a túrák királyát teljesítsem. A táv önmagában is tiszteletet parancsol, 102 km, 24 óra szintidővel. Az útvonal lényegében a kezdetektől fogva változatlan. A rajt a Csillaghegyi Strandfürdő a cél pedig a Szigligeti Általános Iskola. Az menet igen extrém, hiszen a köves, sziklás kaptatókon keresztül a térdet és bokát nem kímélő leejtőkön át – néhol szakadékra hajaz – a dagonyáig minden megtalálható. Maga az út minden igényt kielégít, legalábbis ami a vizuális élményeket illeti, a panoráma valóban pazar. De ahogy írtam, teljesíteni nem egy könnyű feladat, ellenben igen kemény kihívás. Egyesek meg merik kockáztatni azt is, hogy a teljesítmény nagysága erősebb egy maratoni táv lefutásánál is. Elképzelhető, én magam inkább úgy fogalmaznék, hogy más kihívásról van szó, más erő és szemlélet kell hozzá.

Első alkalommal 2003-ban ugrottam neki. Visszagondolva, felelőtlenség volt. Nagyon kevés tapasztalattal és viszonylag kevés sportmúlttal. Az első maratoni távomat is csak a következő évben teljesítettem. Az idő sem volt kegyes hozzám, egész nap tűző, szikrázó május végi kánikula volt, napon 35 fok feletti hőmérséklettel. 45 km után a Tokodi-pincék elhagyásakor a környék egyetlen fáját megtalálva ötöd magammal befeküdtünk az árnyékba. Szükség is volt rá, hiszen fél órája szédelegtem a folyadékhiánytól és a kimerültségtől. Lényegében egy délibábot követtem kilóméterek óta. Ott már csak egy elképzelésem volt, Mogyoróskabányába minél hamarabb beérni – ez az 52. km – és az ott található csárdában erőt gyűjteni a hazaúthoz. Onnan az út az erdőbe vezetett volna közel 40 km hosszan, ráadásul este, így jobbnak láttam nem kockáztatni. Most is azt gondolom, hogy bölcs dolog volt kiszállni a menetből.

A következő kísérletem 2005-ben történt. Erősebben, felkészültebben, jóval több tapasztalattal. 2 maraton, több túra, célzottan a Kinizsi 100-ra készülvén. A felszerelésem is profinak volt mondható. Ennek ellenére előállt egy olyan helyzet, ami sajnos bármikor és bárkinél megtörténhet. A méregdrága túrabakancsom olyan szinten törte fel a lábam, hogy a dorogi 40 km-nél szó szerint öntöttem a vért a bakancsból. Ezzel együtt adtam a dolognak egy esélyt. Zoli barátom lejött elénk – mint az első alkalommal, most is Ákos barátommal indultunk el – és Dorogon egy nagyobb, bő egy órás pihenőt tartottunk. Ruhacsere, mosakodás, ebédelés, raktárkészlet feltöltése. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a Budapest-Dorog menetrendszerinti Volán járat utasai két teljesen meztelen férfitestet pillantottak meg az úttól 10 méterre, akik egy nagyobb tartályt a fejük fölé emelve egy laza zuhanyzást végeztek. Tartok tőle, hogy azt a pillanatot az utasok sem felejtik el. Lényeg, hogy egy jóleső pihenés után elindultunk, de a következő 12 km-en minden lépésnél a poklok poklát éltem át. A szokásos mogyoróskabányai csárdához érve pontosan tudtam, hogy ezt most fel kell adnom, amennyiben szeretnék az életem hátralevő részében egy viszonylag egészséges lábat birtokolni.

Igen, két ilyen eset után, én egy kicsit ehhez a kihíváshoz a mumus jelzőt csatoltam magamban. De egy percig nem kétséges, hogy a következő 2 év valamelyik május utolsó szombatján teljesíteni fogom a 102 km-t. Nem az vagyok, aki csak úgy hagyja a dolgokat…

Nagy Tamás