Szeptember végén ismét megrendezésre került a hagyományos „Velencei-tó kör futás”, őszi állomása. Egy évben kétszer kerül sor erre a sporteseményre, tavasszal és ősszel. Szintén hagyománynak tekinthetjük, hogy az őszi megmozdulás jóval kevesebb embert mozgat meg. Míg tavasszal rendre 300-500 ember jön el, addig ősszel – így most is – maximum százan álltunk a képzeletbeli rajtvonalhoz. Ennek talán oka lehet a kissé hűvösebb, csípősebb idő is, bár ez az én esetemben inkább pozitívum, nincs is szebb, mint a „hidegfutás”. Jó, azért van, de az nem ide tartozik…

Délelőtt 9:30-ra Farkas Péter sporttárssal megérkeztük az agárdi szabadstrandra, ami a verseny központjának tekinthető. Itt fontos pár dolgot tisztázni azok kedvéért, akik még nem vettek részt ezen a sporteseményen. Ez egy vegytiszta futóbaráti összejövetel, minden, ami a versenyek velejárója, az csak képzeletbeli. Képzeletbeli a rajtvonal és a célszalag, a startpisztoly és az időmérés. Nem hivatalos rendezvény, olyan ez, mint egy batyus bál. Ami viszont nem képzeletbeli, az az, ami igazán a sport lényege, lenne. Jó társaság, jókedv, gyönyörű környezet és sok-sok mozgás. Nincs nevezési díj, nincs serleg, üvöltő Eminem csak azért, hogy érezd a keménységet, nincsenek profik, akik a vonat elé fekszenek, mert nem sikerült lefaragni az időből 0,001 másodpercet. A cél az, hogy jól érezzük magunkat, sportoljunk és mindenki elégedetten távozzon azzal a hangulattal, hogy tavasszal újra. Az én értelmezésemben ez a sport. De ez persze már messzire vinne…

10 órakor már látni lehetett, hogy szép lesz az is, ha 100-an nekivágunk a hivatalosan 29,5 km-es távnak. Nem kevés ez a közel 30 km, de ami igazán megadja ennek a körnek a szépségét, az a domborzat, a pálya tagoltsága. Általában olyanok indulnak el, akik valami futómúlttal rendelkeznek. Nem számítottunk tehát tömegekre, de kicsit azért meglepett a gyér jelenlét. A legtöbben a két hét múlva elrajtoló Budapest Maraton számlájára írtak. Lehet, bár mi meg pont azért jöttünk, mert a klasszikus táv előtt egy kellemes 30-as remek alapozó. De ebben a sportban – is – az a szép, hogy mindenki másként csinálja…

10:15-kor aztán a főszervező, Pók Janó – elnézést, hogy Janót írok, de embert nem hallottam még, hogy Jánosnak hívná, futók között ő a Janó – elindította a mezőnyt. Egyébként Pók Janónak, családjának és az önkénteseknek sokadszorra is hatalmas köszönet, mindig kitesznek magukért, igazi sportemberek, fantasztikus egyéniségek! A déli part igazi bemelegítés, szintkülönbség minimális, az EU-s pénzekből épített és felújított kishidak, díszövezett sétányok és mólok jelentik az összes terepet. Szép, kellemes, a mezőny még egy kupacban szedi a lábát. Mindenki nagyon fitt, mindenki nagyon humorosnak képzeli magát, csak úgy repkednek a remek viccek – „Utolsó kör”, ááá, nem én mondtam -, de a rutinosak azért tudják, hogy vigyázni kell az energiával, vár ránk az északi oldal. A keleti oldal sem egy kemény terep, alig észrevehető, mikor a déliről rákanyarodunk. Ezt nevezem én az első résznek, az első pályának…

Közel egy óra futás után érjük el a „kaput”, az északi oldal rávezetőjét, ami egy frissítő állomással kezdődik. Panaszra nem lehet ok, víz, energia ital, kóla, csokoládé, banán, szőlőcukor, szóval minden, ami szükséges. Mindenkit arra bíztatunk, hogy most frissítsen, mert a futás és a küzdés csak most kezdődik. Az északi oldalra kanyarodva egy hosszabb szakasz vezet a Pákozdi Természetvédelmi terület lábához. Hosszú, szép egyenes út az emelkedő eleje. A látvány csak úgy vonzza az ember tekintetét. A Pantone színskála minden eleme megtalálható a pólókon, nadrágokon, kiegészítőkön, cipőkön. Sokat változott a világ ahhoz a 15 évvel ezelőtti állapothoz képest is, ahol a futók fehér vagy szürke pamut pólókban álltak rajthoz egy-egy versenyen. Jól néz ki, nekem tetszik ez a színkavalkád. A mezőny itt rendesen szétesik, amerre csak a szem ellát, futók. Az első komolyabb belesétálások itt kezdődnek el, leginkább azoktól, akik elrohanták az elejét. A rutin, meg az évek…

Szóval az északi oldal. Ez a „verseny” igazából erről szól. Emelkedő, aztán lefelé, majd fel és megint le és ez megy közel egy órán keresztül. Itt kell okosan futni – mert a futás nem csak rohanás, sokkal több annál -, itt lehet nyerni és itt lehet veszteni magunkkal szemben. Tudni kell mi az az apró lépés, mi az a nagy lépés, az iramváltás, a jó frissítés, az önuralom egy-egy hívogató lejtőnél. Hosszútávfutás, egy kis tudomány…

Mire elérjük a nyugati oldalt – ami a Velencei-tavi Madárrezervátum TVT – több kilométer hosszan nyúlik szét a mezőny. Ez a harmadik szakasz kezdete. Komoly szintkülönbség már nincs, de az előző szakasznak köszönhetően már komolya kihívás lehet többeknek az is, hogy az autópálya felett átívelő felüljárót leküzdjék. Nem, ez nem dehonesztálás, az energia itt már komolyan kezd elfogyni mindenkinél. Ugyanakkor a maradék erőt bölcsen kell mozgósítani, hiszen még hátra van 7-8 kilométer. Egyenletes, szép tempóban nyomjuk Péterrel, nem kell kapkodni, nem felejtjük, hogy 2 hét és maraton. Fáradunk, itt-ott már érződik a boka, térd, de élvezzük a futást. Nem is lehet mást tenni, hiszen egy fantasztikus madárrezervátum kellős közepén futunk, az idő tökéletes, nem esik, 15 fok körül lehet. Menet közben megtervezzük a maratont, és úgy általában az ide év hátralevő részét. A futócipő még jó ideig nem kerül szögre, futni jó…

Lassan beérünk a déli oldalra megint, ez már a célegyenes egy 30-as távnál. Bár még van hátra 4 km. Szépen békésen futunk egymás mellett, mikor a 7-es útról egy autóból két retardált úgy érzi, hogy azzal szórakoztatja magát, hogy az autóból a futókat megdobálja menet közben. Igen, én régóta mondom, hogy az elmúlt 25 év egyik legnagyobb hibája az volt, hogy az OPNI-t bezárták. Nem nagyon lehet az ilyen egysejtű élőlényekkel mit kezdeni, hülyék mindig is voltak és mindig is lesznek. Persze az embert egy pillanatra a düh elfogja és olyat tesz, aminek értelme nincs. Mérgemben a középső ujjamat felmutattam az illetőnek, miközben üvöltve a felmenőit minősítettem. Láthatóan nem esett jól szegénynek, ez van. Tudom, nem elfogadható, de akkor igen erős feszültségem levezetésére éppen jó volt. Ez a kis incidens adott egy kis adrenalin löketet. Pont annyit, hogy a célig betoljon. Az utolsó pár ezer méter már kellemetlen volt, néhol fájt ez-az, de semmi pénzért nem hagynám ki ezt a rendezvényt. A célban lelkes szurkolótömeg vár mindenkit és némi szénhidrát pótlás, amire szükség is van. Pár perc múlva, a jól megérdemelt frissítőnket kortyolva már a jövőn gondolkodunk. 2 hét múlva innen még 13 km. Kemény lesz, valaki dobáljon meg még kétszer

Nagy Tamás