A múltheti maratonnál igencsak éreztem, hogy a cipőm a végét járja, ami nem csoda, hiszen több, mint 900 km van benne. Amikor a legkisebb jelét tapasztalom annak, hogy a cipőm haldoklik, azonnal cserélni szoktam. Szombat reggel a Spuriban kezdtem a napot. Nike Lunarglide 6-al futottam az elmúlt évben, ennek vettem meg az újabb változatát, a Lunarglide 7-est. A két modell között egyetlen lényeges különbséget fedeztem fel: a Lunarglide 7-nél nem varrták bele fixen a nyelvet. Ez egy hatalmas pozitívum, nem is értem milyen gyakorlati haszna van a fix nyelvnek, azon kívül, hogy sokkal nehezebb miatta felvenni a cipőt.

Idő kell amíg az ember megtalálja a számára legmegfelelőbb cipőt. A computeres talpvizsgálat segíthet abban, hogy milyen futóstílushoz gyártott cipők közül válogass, de azon belül még mindig lesz 20 féle márka / típus kombináció ami közül választanod kell. Azonos futóstílusú embereknél is előfordulhat, hogy ugyanaz a cipő az egyiknek bejön, a másiknak kínszenvedést okoz benne minden lépés. Ezért nincs különösebb értelme a futócipőkről írt teszteknek sem. Nekem ez a nyolcadik futócipőm, több márkát és típust kipróbáltam, de a Lunarglide-ot éreztem a legkényelmesebbnek, ami egyébként a stabil modellek közé tartozik.

Bemelegítés

Hazaértem a Spuriból, majd egy gyors kaja + ejtőzés után bepakoltam a táskámat, és elindultam egy tesztkörre az új cipővel. Indulás előtt kipróbáltam a Warmup! nevű bemelegítő krémet. 7.000 Ft-ba kerül, tehát még az átlagosnál nagyobb kiszerelése ellenére sem mondható olcsónak. Nekem megvannak a bevált dolgaim, de Ági ezt használja, ezért gondoltam teszek vele egy próbát, úgyis lassacskán frissíteni akarom a 6 éve írt cikkemet a bemelegítő krémekről, amihez kell az új tapasztalat.

A cucc egyáltalán nem rossz. Nem éget, nem csíp, jól felszívódik és száraz marad utána a bőr. Érdekes, hogy futás alatt nem éreztem semmit, viszont utána fürdésnél iszonyúan égetett, pedig az 5 órával a bemelegítés után volt. A hatása tehát hosszantartó, ami szintén jó pont. Egyszóval minőségi termék, de nekem továbbra is a Richtofit Rapid Aktív Sportgél és a Nicoflex a favorit.

Egy kis futás

Habár a Lunarglide 6 és 7 szinte teljesen ugyanaz, az új cipő mégis érezhetően puhább volt, mert a csillapítása még nincs rommá küldve a rengeteg kilométerrel. Ez az amit nem veszel észre a fokozatosan elhasznált cipődön és ezért kell cserélni 7-800, de max. 1000 km után. Kívülről még lehet, hogy jó állapotban van, de a csillapítása jelentősen romlik és erre csak akkor jössz rá amikor felveszel egy új cipőt.

Az útvonalról nem írnék különösebben, alul a térképen látszik. Unalmas, zajos, szmogos városi kör. Napsütéses időjárást fogtam ki, pontosan 10 fokkal volt melegebb, mint egy héttel ezelőtt. Víz helyett két liter iso-t vittem magammal és újfajta müzlikkel is kísérleteztem.

PowerBar energia szeletből vittem magammal három félét. A csokisat és a mangósat ettem meg 25 km-nél. Meglepően jó ízük van, és nagyon jól eltelítenek a 36 gr szénhidrátnak köszönhetően. A két szeleten kívül csak egy banánt ettem összesen az úton, illetve 35-nél bedobtam egy zselét. A PowerBar szelet nem olcsó, több mint 500 Ft darabja, de tuti, hogy ezen túl mindig vinni fogok magammal, ha hosszabb távra megyek.

A gondok

A gondok szokatlanul korán, 30 km-nél jelentkeztek. Számítottam rá, hogy két hét alatt két maraton nem lesz könnyű feladat, de azért reménykedtem benne, hogy 35 km-ig kihúzom holtpont nélkül. Sajnos nem így történt, 30-tól egymást követték a holtpontok, nagyjából 1 kilométerenként. A Szentmihályi úton 33 km-nél találtam egy kutat ahol újratöltöttem a palackomat amiből fél litert egyből meg is ittam. Ez javított valamelyest a helyzeten, újabb 3km elfogyott különösebb probléma nélkül.

A Külső Szilágyi útnál láttam, hogy nem fordulhatok még hazafelé, bele kellett tennem egy Izzó lakótelep kört is, hogy 42-re jöjjön ki a vége. Furcsa módon ez a szakasz nagyon jól ment. A távolból hallottam a Káposztásmegyeri majális zajait. LGT-t verettek a színpadon: “Nevét se tudom még, kezét se fogom még, és csak azt tudom, hogy ő még csak most tizennégy…” Gyorsan aktualizáltam a szöveget és hazáig énekeltem magamban: Vizem elfogyott rég, ötöt letolok még, a maratonnak egyharmada tizennégy.

Az Attila utcára befordulva elértem a 39. kilométerhez. Teljes K.O. voltam, minden lépés fájt, még a nemlétező hasizmaim is sajogtak. Az utolsó három kilométeren szó szerint kényszeríteni kellett magam, hogy ne álljak meg. Ez volt az a pont amikor már a konkrét fizikai fájdalmat kellett valahogyan leküzdenem. Az nyilván nem opció, hogy feladom, úgyhogy utoljára még egyszer összeszedtem magam és lenyomtam azt a három kilométert ami egy örökkévalóságnak tűnt. Az időm 4 óra 23 perc lett, ami 4 perccel jobb, mint az előző heti és szinte másodpercre pontosan megegyezik a legelső maratonom idejével.

Íme a részidők. A 40. kilométert inkább nem minősíteném.

Zárszó

Egy időre most elég volt a maratonokból. Nem csak azért, mert baromi időigényes ennyit futni, hanem a sérülést sem akarom kockáztatni. Megnéztem a statisztikáimat, szinte biztos voltam benne, hogy ez volt a rekord hónapom a távot tekintve. És nem! 165 km-t futottam most áprilisban, de 2014 augusztusban 166 km-el zártam a hónapot. 1 kilométer pfff… Ezt idén meg kell dönteni!