Idén is megrendezésre került, immár 21. alkalommal, szívemnek egyik igen kedves versenye, a Coca-Cola Testébresztő Női futás. Személy szerint 4. alkalommal álltam a rajthoz, több mint 2500 nőtársammal egyetemben. Három évvel ezelőtt még 6 km volt a leghosszabb táv, azóta komolyabb kihívás elé állítottak minket: a 2 és az 5 km-es táv mellett, 10 km-en is kipróbálhatjuk magunkat. Van aki mindhárom távon elindul, én személy szerint beértem „csak” 10 km-rel.

Őrangyalomnak köszönhetően nem késtem le az előzetes rajtszám felvételt, és nem kellett a verseny előtt ezzel szórakozni. A szokásos piros póló, az extrán női méretekkel (meglepő módon csak az XL-es méret volt nagyjából elfogadható hosszúságú, más versenyeken elég szokott lenni az M/L-es is), kivételesen tetszetős, csajos designnal.

Vasárnap enyhe izgalommal ébredtem, pedig nem az első 10 km-s futásomon vagyok túl. Ez az izgalom csak fokozódott, amikor Peti, aki úgy érezte még délelőtt lenyom egy szimultán duatlont, majd úgy jött haza, hogy nagyon durván meleg van… Akkor ez valahogy nem tudatosult, azzal voltam elfoglalva, hogy vajon sikerül-e megfutnom a hőn áhított rekordot, amit terveztem.

Korai, könnyű ebéd után el is indultunk, a 10 km rajtja 14:30-ra esett. A busz, ami szökőévente jár, az orrunk előtt robogott el, különösebben nem izgattam magam miatta, Peti bevallotta, Ő igen. Persze időben kiértünk a Városligetbe, pont a közös bemelegítés idejére, amit nem tudom miért, de elvből elutasítok, maradok az én kis jól bevált nyújtó/bemelegítő gyakorlataimnál. Akkor már valahol sejtettem, hogy ez a napsütés lehet még probléma. Beálltam a 4. rajtzónába, amire Peti mindig prüszköl, hogy miért olyan hátulra pozícionálom magam (5:30-6:00 perces km-ek), de amikor januárban nevezek a versenyekre, nehéz kiszámítani milyen edzettségi szinten leszek addigra, és hát lélektanilag jobb érzés, ha én előzök, mintha engem előznek. 🙂

A rajt a szokásos Péter Attila által közvetített bátorító szavakkal indult. Plusz egy érdekes statisztikával, ami eddig nem volt, vajon melyik női névből volt a legtöbb versenyző? A Krisztinák álltak a dobogó tetejére.

Az útvonal nagyjából az eddigi évekkel megegyező volt, nem nagyon változtatnak rajta. Két frissítő pont is be volt ígérve (3,4 és 7,5 km), én könnyelműen, a verseny előtt, úgy terveztem csak az egyiket veszem igénybe. Körülbelül a második km környékén éreztem, hogy vatta van a számban, és hol van már az a frissítő?! Ekkor csúcsosodott ki, amivel nem számoltam. Olyan volt mintha egy szoláriummal megfejelt szaunában futnék. Mohón kaptam a felém nyújtott pohár víz után, majd futás tovább.

A Városligeti fasor környékén jártunk, amikor beköszönt egy rég nem látott vendég. A holtpont. Egészen ledöbbentem, hisz edzésen már rég nem éreztem, de ott volt mégis az a fal, ami nem engedett, csak szenvedni. Az ezen való agonizálásnak hála figyelmen kívül hagytam az 5 km-t jelző táblát, és megkönnyebbülve tudatosult, 6-nál járunk, „már csak 4 km”.

Ekkortájt értek utol, ama “hölgyemények”, akiket a természet alapvetően más adottságokkal látott el… Minden évben van pár férfi, aki úgy érzi, nem maradhat ki, és „csakazértis” részt kell vennie a nőknek meghirdetett rendezvényen, mert egyenjogúság van, vagy mifene. Alapvetően nem zavar, de egyikük úgy érezte, hangosan kell biztatnia minket, és a holtpont kálváriám közepén nem értékeltem ezt a gesztust. Szerencsére volt több más nőtársam, aki megtette az ironikus megjegyzést helyettem, de persze szőrös kis barátaink ezt direkt élvezték.

A második frissítő pont szintén üdítőleg hatott rám, jöhetett az iso és a víz. Már csak 3 km!

Nagy meglepetésemre Peti az útvonal több pontján is feltűnt, a szokásos fotón való bohóckodásra késztetve. Viszont 7 km környékén már nem éreztem a helyzet poénját, és csak annyit mutattam neki, hogy elég volt, valaki vessen véget szenvedéseimnek…

9 km után valahogy sikerült a tartalék energiáimat mozgósítani, és egy laza sprintet levágni. Ennek köszönhetően nem volt túl őszinte a mosolyom a célban… Ha belegondolok, nem is mosolyogtam. Petinek itt is sikerült lencsevégre kapnia, az egyik fotót gyorsan a feledés homályába küldtem, úgy festek rajta, hogy a Rőzsehordó asszony hozzám képest, atlétának tűnik.

Bezsebeltem a jól megérdemelt érmemet, majd kivánszorogtam a célzónából. Még futás közben hallottam párszor a mentőt szirénázni, egyszer láttam is, ahogy farol a futók közt, nincs mese, nagyon meleg volt.

A tervezett rekord nem jött össze, de így is sikerült a 115. helyen végeznem az összesen 2543 résztvevő között. Juhuuuuu! Persze, ott van a kisördög, jó lett volna az első 100-ban lenni, de hát akkor miért küzdjek a továbbiakban, ha már tavasszal túlteljesítem az évet? 🙂

Vacsorára leküldtem egy hatalmas hamburgert sült krumplival, csak hogy kompenzáljak, nem baj, megérdemeltem.

Jövőre ugyanitt!