Az eddigi összes 51.5-ös velencei triatlonversenyen részt vettem, nem volt ez másként idén sem, így aztán 2014 és 2015 után harmadszor álltam rajthoz.

A 11:10-es rajt kényelmes kelést és leutazást biztosít – már ha a Móni nem piszmog annyit – hátulütője egyedül az, hogy így a kerékpározásra és a futásra a legnagyobb melegben kerül sor. Az úszás általában jól megy itt nekem, tavaly rekordot is úsztam 1500-on (25:49), idén is jól éreztem magam a vízben, bár a neoprén azért elkelt, mert szerintem nem volt 21 fokos a víz, ahogy azt mondták. Végül is sikerült 30 percen belül partra szállnom a mezőny első harmadában. A Móni ott várt a depó bejáratánál, így egy fotó erejéig jókedvűen még pózoltam is neki egyet.

A verseny egyik fontos alkotóeleme, mely nagyban meghatározza a végeredményt, a kerékpárospálya. Ez évről-évre változik, és bizony nem könnyebbé, hanem nehezebbé válik. Ez a korábbi teljesítési időimen is jól látszik (2014-ben még 1:20:46-ot, míg tavaly már csak 1:29:16-ot mentem). A velencei dombokon való hullámvasútra vált jegyet az, aki benevez erre a versenyre, gondolok itt a Lovasberény és Vereb közötti 10%-os csemegére, vagy a Nadapi út kellemetlen emelkedőire. Idén talán még nehezebb pályát jelöltek ki a szervezők, amit már az elején megtapasztalhattunk, mikor Sukorónál kellett felkapaszkodni egy elég meredek úton. Ráadásul nekem mikor, ha nem itt, a kaptató kellős közepén dobta le a láncot a biciklim… Jöhetett is a szerencsétlenkedés, aminek a végén tiszta olaj lett a kezem. A baj azzal volt, hogy a legalsó tányérról újra és újra ledobta a láncot a keró, ráadásul rohadt nehéz volt bepattintani a cipőmet a pedálba és megindulni az emelkedőn. Aztán rájöttem, hogy a középsőre kéne feltenni, mire egy segítő jött oda, aki felrakta azt, majd azt mondta: Túl hosszú a láncod, ne használd az alsó tányért, oda amúgy is csak a buzik váltanak le… 🙂 Kösz haver. Nem néztem ugyan az órámat, de szerintem majdnem 10 percet veszítettem a technikai problémából kifolyólag, miközben sorra hagytak ott a versenyzők. Lélektanilag igen demoralizáló volt eme incidens. Innentől kezdve nem volt más választásom, mint nyomni, ahogy a csövön kifér. Szerencsére jó erőben éreztem magam, az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert felhős volt az ég, így sikerült előreverekednem magam, de az 1:20-as időt sajnos így is el kellett engednem. (1:28:46 lett a vége.)

A depóba érve úgy gondoltam, hogy nagy kedvvel adom át magam a futás örömeinek, de aztán az órámra pillantottam, és láttam, hogy kb. 50 perces időre lenne szükségem a 2:55-ön belüli idő eléréséhez. Sebaj, próbáljuk meg, így nagy lendülettel indultam meg a futópályán. A futás itt mindig nehéz. Az első évben tikkasztó meleg volt, és nem volt frissítő a fordítóban, mert kevés vízzel készültek a szervezők, ami engem ki is készített… (1:02:48) Tavaly már jobban ment a futás 53:22-t hoztam össze a nagy melegben. Idén is hirtelen meleg lett, ám 2,5 km-ig az első frissítőig nem is volt különösebb probléma, de itt megálltam, és arrébb vonultam, hogy könnyítsek magamon, aztán meg valahogy nem akaródzott újraindulni. Sétáltam kicsit, aztán nagy nehezen elkezdtem futni. A tóparton a homokos/füves részen azonban újra sétára váltottam, és csak a célegyenes előtt a strandon váltottam újra futásra. Aztán a fordítót sem vettem észre, így szépen túlmentem rajta, úgy szólt rám az egyik rendező, hogy itt vissza kéne fordulni. A Mónit kerestem, de nem láttam… Frissítés, jöhet a 2. kör, talán az jobban megy. Hát nem ment jobban. Már a strandot elhagyva sétáltam, egészen a betonútig, ott végre lendületbe jöttem és ezt a szakaszt végigkocogtam, de a homokos/füves részen megint csak sétafikáltam, hogy aztán a célegyenest újra megfussam. Pocsék/minősíthetetlen futóidővel 1:07:36-tal abszolváltam a versenyt, hajszálra 3:10:00-ás célidővel. (2014-ben 2:56:40-tal, 2015-ben 2:55:04-gyel végeztem.)

Fejben vallottam kudarcot, elengedtem a versenyt, pedig nem kellett volna. Ilyet nem sűrűn csinálok, de valahogy mélyre kerültem a bringás gubanc miatt, amiből nem tudtam kijönni. Teljesen kizökkentett a dolog. Ennek ellenére illett volna visszajönnöm, de egyszerűen nem ment. Talán elfáradtam a nagy tempójú tekerésben, igaz, hogy fájt kicsit a térdem futás közben, meg szúrt az oldalam, de ezek igazán nem számítanak, viszont ha fejben nincs ott az ember, az nagyon. Küzdeni kellett volna, nem pedig feladni az egészet. A Móni így is örült nekem, ahogy én is, mikor kis szusszanás után megtaláltam őt a célterületen. Ő büszke volt rám. Én viszont csalódott vagyok, és haragszom magamra, mert ennek nem így kellett volna végződnie, de hogy tanultam belőle, az biztos.