Egy csajos este után, meglepően könnyen ment az ébredés hajnali 6-kor. Semmit sem bíztam a véletlenre, már előző este összekészítettem a szendvicseket és cuccokat, nehogy bármit is otthon felejtsek.

7:45-kor már a buszmegállóban álltam, a 204-es buszra várva, ami egészen Békásmegyerig vitt. Békásmegyerről HÉV-vel már csak két megálló a Római fürdő, ahonnan a túra indult. Arra való tekintettel, hogy egyedül vágtam neki az eseménynek, úgy döntöttem, hogy elég lesz a 17 km-es (volt még 27 illetve 45 km) táv is, ami Hűvösvölgyig visz.

Gyors regisztráció után, 7:50-kor el is indultam, rögtön az egyik szendvicsemet elpusztítva… Kellett az energia, hisz reggelizni nem volt időm. Az itiner kb. lépésről lépésre leírta, hogy mikor merre kell fordulni, így a lakott területen egyáltalán nem okozott gondot a tájékozódás. Amit adtak térkép, az viszont számomra használhatatlan volt, még szerencse, hogy van turista-útvonal alkalmazásom, aminek a későbbiekben jó hasznát vettem.

Az útvonal Csillaghegy felé vezetett, majd a strand mellett elfordulva rögtön az első kis kaptató jött, fel az Ürömi úton végig. Üröm határában tért be az útvonal először erdős részre, fel a Péter-hegyre. Akkortájt ért be egy pár, amelynek női tagja úgy érezte az itiner minden egyes sorát fel kell hangosan olvasni. Én eléggé antiszoc módban voltam, annyira nem értékeltem ezt a gesztust. Próbáltam őket kedvesen előre engedni, de ők egy „te úgyis gyorsabb vagy” kijelentéssel maguk elé tereltek. Persze végig ott jöttek a sarkamban.

A túra egyik lényege az volt, hogy Budapestnek az 1872-73-ban kijelölt határát kövesse, mégpedig a határkövek nyomán. Tehát mintha egy kincskeresésre indultam volna, csak épp köveket kellett fellelnem. A határkövek kisvártatva fel is tűntek, én meg elég hamar el is vesztettem a kincskeresés okozta izgalmat irántuk…

Addig ügyeskedtem, míg útitársaimnak végül sikerült lehagyniuk (az első ellenőrzőpontnál befújtam magam kullancsriasztóval, ezt ők nem várták meg). Akkor még jöttek páran, de sikerült lemaradnom egy kis tájfotózás címén. Elhagyva a Péter-hegyet, Ürömnél kötöttem ki. Megcsodáltam a kilátást, majd az utcákon keresztül lebaktattam az Ürömi vasúti megállóhoz, ahol a második ellenőrző pont volt.

A 2. ellenőrzőponton egy elég morcos srác állt, illetve egy nem kicsit tintás öregúr. Leokézták, hogy itt jártam, és már indultam volna, mikor az öregúr utánam jött, hogy álljak csak meg, ne olyan sietősen! Én persze kis naiv, megálltam és vártam a kérdést, ami a következő volt: Mondja csak, maga fiú vagy lány? Egy halk kuncogás, és egy félmosoly keretében úgy döntöttem, hogy az öregnek úgyis mindegy, és a fantáziájára bíztam a dolgot…

Továbbindulva, elég hamar beértem egy férfi párost, akikről lerítt, hogy nem első túrázók, sőt kifejezetten összeszokottnak tűntek. Ezt onnan sikerült megállapítanom, hogy a páros egyik tagjának be nem állt a szája! Folyamatosan beszélt, de megállás nélkül. Mikor azt hittem, hogy végre elfogyott a téma, azon nyomban újat kezdett. Az elején nem zavart, tulajdonképpen kíváncsian hallgattam őket, hisz túrákról beszélgettek, de egy ponton már inkább az erdő csöndjét hallgattam volna. Annyiban hálás vagyok nekik, hogy egyszer eltévedtem volna, ha ők nincsenek ott.

A 141-es határkő után belebotlottunk a házaspárba is, akik aztán a választható útvonalon másfelé mentek, és hangoskodó útitársam is bejelentette, hogy ő bizony éhes, és enni fog. Én az alkalmat kihasználva, úgy elhúztam mint a vadliba. A Virágos-nyereg (4. ellenőrzőpont) környékén, már nem először járok az évben. Konkrétan ez volt a harmadik alkalom. Tél végén, tavasszal illetve most nyáron a kánikulában, szóval szinte végigkövettem a természet változását, amit nagyon érdekes megfigyelésnek éreztem.

Az ellenőrzőpontnál többeket láttam piknikezni, körülbelül ott volt a táv fele, viszont én attól való félelmemben, hogy megint társaságot kapok, az ellenőrzés után kaptattam is tovább, fel egyenesen a Vihar–hegyre.

Őszintén szólva, meg is jegyeztem magamban, milyen jó, hogy egyedül vagyok, mert elég meredeken vitt fel az út a hegy tetejére, én meg izzadtam és fújtattam, mint a ló. Így legalább kedvemre szuszoghattam. Felérve a Vihar-hegyre, egy laza ereszkedés után, nekivághattam a Hármas határ-hegy tetejének is. Itt már folyamatosan jöttek szembe velem más túrázók. A hegycsúcson szépen beírtam a kódot a füzetembe, majd elindultam egy szimpatikusnak tűnő kis ösvényen, amiről kiderült, hogy egyenesen a susnyásba vezet, szóval kicsit kerülnöm kellett, hogy ne akadjak fenn a tüskés bokrokon.

Ereszkedés közben utolért egy lány, aki szerencsére csak a tempómban jött, a száját nem tornáztatta. Neki szintén hálás vagyok, mert ha Ő nincs nem találom meg a következő ellenőrzőpontot, amit bár szépen jeleztek szalaggal, de én lazán elmentem mellette. Mondjuk, hajlamos vagyok elbambulni, ha nem egyedül megyek, akkor is ez történt. A hegy aljából is megcsodálva a kilátást, elindultunk a cél felé a kék jelzést követve. A lány egy ponton elköszönt és futva indult tovább az útnak, én sétáltam tovább kényelmes tempóban. Elhaladtam a vitorlázó-repülőtér mellett, mert úgy volt megadva az útvonal, bár mint azt mondtam a kövek felfedezése már nem hozott lázba. A repülőtér sarkától a kék jelzést követve, már gyorsan Hűvösvölgybe értem. A célban kaptam oklevelet, kitűzőt és egy kis Sport szeletet. Juhuu! A távot összesen 4 óra 10 perc alatt sikerült teljesítenem.

A szervezésről pár szóban annyit, hogy az útvonal végig nagyon szépen volt jelezve, jó párszor szalaggal is, szóval az csak az én hibám, hogy nem vettem észre. Egyetlen negatívum, hogy egyik ponton sem volt semmilyen frissítés. Sem alma, nápolyi, de még víz sem. A lány mondta is, hogy ő nem számított rá, hogy nem lesz sehol víz, a végére rendesen kitikkadt (kínáltam az enyémből, de nem fogadta el).

Összegezve az idő gyönyörű volt, az erdőben kifejezetten kellemes hűvös, az útvonal érdekes és szép. Jó volt! 🙂