Kerékpártúrát szerveztünk a Sztanyival a munkatársainknak, íme a részletek:

  • Rajt: Vác, strand
  • Fordító: Nagyirtáspuszta (Szent Orbán Hotel)
  • Cél: Vác, strand
  • Útvonal: Vác – Verőce – Kismaros – Kóspallag – Nagyirtáspuszta – Kóspallag – Kismaros – Verőce – Vác
  • Táv: kb. 62 km (oda-vissza)
  • Idő: kb. 4-5 óra (oda-vissza, bruttó idő)
  • Szintemelkedés: kb. 420 m

Mindenki vonattal, én az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttem, hogy autóval indulok Vácra, mert így könnyedén le tudom zárni a drótszamarakat a kocsi tetején, míg majd a túra végeztével – jól megérdemelten – a strandon brűgölünk. A Balázsnak adtam kölcsön a montimat, amit Újpesten felpakoltunk és már robogtunk is Vác felé. Aztán Kistarcsán kötöttünk ki, mert, ahogy a Dumb és Dumberben, én is elnéztem egy kanyart… Jó, hogy időben észbe kaptunk és nem kerültük meg egész Budapestet a hülye nullás körgyűrűn. Végre megvan az „M2-es autópálya” – ez valami vicc, ez még autóútnak is rossz. És fizetős? Hagyjuk is. Ahogy azt is, hogy Vácnál lekanyarodva egy olyan kereszteződébe visz, ahol balra és jobbra lehet menni, de sehol egy tábla. Gondolom jobbra, és mivel a GPS is megerősít bennünket ebben így hamarosan Vácon találjuk magunkat.

 

A többiek (Sztanyi, Naso, Zsolti, Roli és a Dávid) már a vasútállomáson vannak egy jó poénnal a tarsolyukban. A hangos bemondó zeng a 8:07-es zónázó vonat Vácra érkezésekor: „Szeretettel köszöntjük a traszplantált, a fogyatékos, és egyéb hátrányos helyzetűek számára kiírt bicikliversenyre kerékpárral érkezőket.” Illetőleg: „Szeretettel köszöntjük az O. D. D. S. kerékpáros Börzsöny-túra résztvevőit.” Ki más, mint a Józsi intézte eme kis mókát, aki az ötös-fogatot személyesen is üdvözölte a vasútállomás előtt.

 

A váci strandtól indultunk el, nem sokkal 9 előtt, és már ekkor baromi meleg volt. Természetesen a kánikula tetőzésének (35 fok) napjára írtuk ki a túrát… Verőcéig többnyire kerékpárúton haladtunk, itt csatlakozott hozzánk az Ádám. Páran fagyiznak egyet, aztán indulunk tovább a kóspallagi elágazás felé. A Sztanyi, Roli, Naso formáció az élre állt, én együtt maradtam a többiekkel és a bicikliutat követve lekanyarodtunk a Duna-partra. Én úgy gondoltam, hogy majd innen kanyarodunk fel Kóspallag felé, de a Sztanyi ezalatt a 12-es úton halad tovább a csoportjával az elágazásig. Jó, hogy egyedül ő tudta pontosan az útvonalat… Mi persze már rég elhagytuk a kóspallagi elágazást lent a parton, mikor a Naso telefonon hívott, hogy hol a fenében vagyunk? A kisebb nézeteltérést tisztázva felkanyarodtunk egy murvás úton, hogy aztán visszafelé menjünk egy darabon a 12-esen.

 

A Kóspallagi út elejétől kb. 15 km hegyi menet várt a mezőnyre Nagyirtáspusztáig, a Szent Orbán Fogadóig, ami a fordítónkként funkcionált. Itt újra szökésbe kezdet a Sztanyi, amit nem reagált le a mezőny, én meg még meg is álltam, hogy bevárjam a Stribit, aki leszakadóban volt. Láttam, hogy még teker, szóval felpattantam a bringámra és üldözőbe vettem a többieket. Pál kilométert tettem meg felfelé a szerpentinen, mikor utolértem a többieket, akik nagyjából együtt tekertek. Festő szépségű volt a táj – az út mindkét oldalán árnyas erdő, ami az S-kanyarokban jó védettséget nyújtott a napsugarak ellen. A gyér autósforgalom is a kedvünkre való volt, rossz lett volna állandóan a száguldozó őrültekre figyelni. A robbantásomhoz csatlakozott a Naso, akivel pár kilométerrel később felértünk a Rolira, majd őt megelőzve az élen tekerő Sztanyira is. Aztán már csak ketten maradtunk, így tekertünk fel Kóspallagra, ahol bevártuk a többieket. A Sztanyi első dolga a boltnál a cigi vételezése lett volna, ha kapott volna… Szívás!

 

A faluból még kb. 7 km-es hegymenet volt hátra a St. Orbánig, ami előtt pihenőt tartottunk a helyi vendéglátóegységnél. Már ha az nyitva lett volna! Hihetetlen, egy falusi kocsma, ami zárva van. Ilyet még életemben nem láttam. Mondjuk olyan meleg volt, hogy tán a kocsmáros is inkább az árnyékban hűsölt, mert azt gondolta, hogy nincs ember, aki ebben a rekkenő hőségben betérne az ivóba. Hát tévedett! Fényes nappal, bármilyen falu kocsmájának nyitva kell lennie. Ezt (alap)törvénybe kéne iktatni. Amíg vártunk úgy döntöttem, hogy megnézem hol jár a Dávid, így visszagurultam. Szerencsére addigra már majdnem felért ide, így nem kellett, csak a falu közepéig visszamennem. Több helyit is meginterjúvoltunk a nyitás pontos idejéről, és mivel a hír gyorsan terjedt, kisvártatva megjelent a kocsmáros és kocsmárosné, hogy kiszolgálja a kitikkadt bringásokat, azaz minket. Sportfröccsöt adni sem akartak, citromos sört meg pláne, de durvábbal nem nagyon próbálkozott senki, a Roli pálinkája sem nagyon fogyott… Az Ádám felszerelte a GoPro kamerát a mellkasomra, mert a sisakhoz nem volt kéznél rögzítő, én meg újra visszagurultam a boltig, hogy feltekerjek a templomhoz, ami tök látványos lett volna, ha a kamera nem az aszfaltot, a karomat meg a lábamat veszi fel… Az Ádám megjegyzése a túra másnapján: Sajnos a Peti mellkasán feszülő pánt nem váltotta be a reményeket, nyilvánvaló, hogy kerékpározás rögzítésére nem alkalmas. Sebaj, így legalább remek felvételek készültek a Magyar Közút Zrt. számára, hiszen közel 13 Gb anyag készült az aszfaltról…

 

Pedig a felfelé vezető 7 kilit is felvettem, miközben a Sztanyival diskurálgattam, aki – jó szokása szerint – ismét szökésben volt. Újfent csodálatos volt a környezet, ez bőven kárpótolt a szenvedésekért. Szemben velünk hatalmas farönköket szállító teherautó robog le, így behúzódom a Sztanyi mögé, csak le ne guruljon a platóról a szállítmány! A fekvőrendőrök és a felhordott kavicsok mondjuk nem estek jól, de az út jobb oldalán húzódó szakadék sem okozott különösebb örömet, szalagkorlát persze sehol… Lefelé ez azért majd kemény lehet… Az utolsó 2 kilométer viszonylag sík/lejtő volt, így diadalittasan gurultunk be a hotel elé. Mivel a Sztanyi jól ismeri a járást, rögtön a kerti bárban kötöttünk ki, és nyomban hívtuk a pincért a frissítők miatt. Hamarosan a többiek is befutottak, így mindenki hidratálhatott a melegben, bár alkoholt itt már senki sem kívánt… A hőmérséklet majd 10 fokkal hűvösebb volt, mint lent! És nem mellesleg a túra fele teljesítve! Fújtunk egyet, majd megindultunk lefelé. Az Ádám már korábban elbúcsúzott, ő keltette fel a kocsma előtt alvó Dávidot, aki kihagyta a csúcstámadást. Lefelé száguldva a három kockázati tényező miatt (kavics, bukkanó, szakadék) bizony eléggé észnél kellett lenni, főleg virsilgumival közlekedve. (Az Ádám 51 km/h-s sebességet mért montival.) Én egy termetes gyík életét kíméltem meg a kormányt félrerántva, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet az út kellős közepén sütkérezni…

 

Összeszedjük a Dávidot a kocsma előtt, aztán irány tovább lefelé. Többnyire féktelen száguldás vár ránk, némi tekeréssel a kisebb emelkedős részeken, de ebből a fajtából szerencsére már egyre kevesebb van. Kár a GoPro-s felvételekért… A lenti elágazásnál bevárjuk a többieket, így újra összeáll a csapat, irány a jól megérdemelt ebéd a Morgó étteremben Kismaroson. Oda azonban még el kell jutni, ami egyre nehezebben megy, pláne úgy, ha fogalmunk sincs arról, hol van az étterem… Egyedül a Sztanyi ismeri, de ő már megint eltekert. A főúton való tekerés ráadásul cseppet sem nevezhető biztonságosnak, főleg ha a vadbarom autósok centikkel húznak el mellettünk… Sztanyit már rég nem látjuk, lehet hogy már megebédelt. Persze sehol nem látjuk a főút mellett, így a Roli egy bácsit kérdez, aki a túloldali útra mutat. Pont itt kell befordulni, mekkora mákunk van! Mire odaérnénk a Sztanyihoz, hogy jól leszúrjuk, már indul is tovább, mint a nyíl. Mindenki kivan, mennyit kell még tekerni? Ennyit nem ér az ebéd! Morgunk. A Sztanyi után eredek, hogy visszafordítsam, az étterem előtt utol is érem…

 

Legalább a kajaválaszték és az árak is rendben vannak, szóval jól belakmározunk. Itt két harcsapaprikás nokedlivel, ott egy hortobágyi palacsinta, amott meg egy bableves, ill. poharas desszertek. Én még betolok két palacsintát, mielőtt újra nyeregbe pattanunk a Nasóval, mert a többiek inkább a vonatot választják. (A Zsolti már korábban lecsatlakozott.) Már csak 12 km vár ránk Vácig, és bár sokszor szembeszél hátráltat, bedaráljuk a maradék távot. A főút mellett húzódó kerékpárúton begyűjtjük a Zsoltit, így hárman toljuk tovább a váci strandig, ahová 4 előtt 10 perccel meg is érkezünk. A vonattal érkezők már várnak bennünket. Csobbanás! Kaja, pia, meg egy rakás lábgörcs a medencében, még jó, hogy az úszómestert nem kell hívni… Viszont már csak ez emlékeztet a szenvedésre, amúgy mindenki happy, hogy túlélte ezt az egyáltalán nem könnyű túrát. (Többekre még a nyugatiból további tekerés várt hazáig, így volt, aki több mint 100 km-t teljesített!) Tour de Hongrie, ugyan már! A Tour de Odds, ez a király! Szép volt, fiúk!