A Tour de Odds 2. kerékpártúráját a Velencei-tóhoz szerveztem. (Az első Vácról a Börzsönybe és vissza vezetett nyáron.) Az útvonal kb. 66 km-t tett ki, mely két részből állt. Egy 29 km-es hegyi körből (Velence – Nadap – Lovasberény – Pázmánd – Kápolnásnyék – Velence), illetve a klasszikus tókörből, ami viszont nem csak 29 km volt, hanem egy 37 km-es nagykör, a tó nyugati oldalán a Császár-víz kerékpárút szakasszal és a Szúnyog-szigettel kibővítve.

A Nasóval Kelenföldön találkoztam, hogy vonattal vegyük célba a Velencei-tavat, én már korán kiértem, megvettem a retúrjegyeimet (személy + bicikli), majd azokat ügyesen a telefontokomba csúsztattam. Nagy szél volt, mikor hívtam a Nasót, közben meg szépen kiröppentek a tikettek, úgy kellett őket összegereblyéznem a földről… Simán leértünk, így beültünk egy rossz kávéra a velencei plázson, persze e parttól minél messzebb, mert baromira feltámadt a szél. Jó lett volna máris nekilátni a tekerésnek, de meg kellett várnunk a Gabit meg a Rolit, akik autóval jöttek le, de persze késtek.

     

Végre nekiindultunk a Nadapi kaptatóknak, aminek az eleje igencsak combos volt, míg felszenvedtük magunkat a templomhoz. Onnantól Lovasberényig viszont nem volt olyan vészes, mint amire én magam számítottam, mikor a Petivel meg a Tomival nyáron a fővárosból lekerekeztünk ide. Az az irány valahogy durvábbnak tűnt. A lovasberényi kocsma igazi felüdülés volt, egyrészt az üdítők, másrészt a padokat rendezgető csaposlány miatt… Sajnos tovább kellett mennünk a 10%-os hosszú verebi kaptatóra. Vereb – Pázmánd – Kápolnyásnék – Velence, megvan a hegyi kör.

   

Mehet akkor a tókör? Naná! A déli szakaszt végigtoltuk, csak a legvégén, a Kanyar büfében álltunk meg limonádézni. Ekkorra már baromi éhesek voltunk, így tovább folytattuk utunkat, a már korábban említett Császár-víz kerékpárúton, ami egy csatorna töltésén vezetett végig, majd át az M7-es alatt a Budai útra kilyukadva. Lassan beértünk Pákozdra, ahol megkerestük a nemrég felállított, ám még felavatásra váró Miskahuszár szobrát, aminek környékén épp a földmunkákat végezték. A szobor 100 tonna betonból készült és 12,5 m magas. Ez jelenleg a világ legnagyobb ólomkatonája! Fotózkodtunk egy sort, majd toltuk tovább, mert már kopogott a szemünk az éhségtől. A Szúnyog-szigeti Halászcsárdáig viszont még egy-két emelkedőn át kellett szenvedni magunkat, hogy a jól megérdemelt haltálunkhoz jussunk végre.

   

A Nasónak sietnie kellett haza, így a kaja után a Gabival elbúcsúztak tőlünk. Odaadtam neki a visszaútra szóló jegyeimet, hogy az idő rövidsége miatt majd ne kelljen ezzel foglalkoznia az állomáson. A Roli még pihent volna, ám kis várakozást követően én is elindultam, különben soha nem értem volna vissza. Aztán végül csak bevártam a Rolit a Katonai emlékparkban, ahova viszont szintén felfelé vezetett az út. Megnéztük a régi 1848-as emlékművet, és gyönyörű kilátásunk nyílt a tóra. A Velencei-tavat ebből a szemszögből még sohasem láttam. Ahogy a sok nádas teljesen szétszabdalja a tavat, elsőrangú látvány volt. Már csak le kellett száguldanunk a dombról, majd egy kis sík szakasz következett Velencéig, ahol a Gabi az autóban várt bennünket. Gyorsan elbúcsúztam a többiektől, hátha elérem a következő vonatot. Hát nem akkor ment el, mikor épp a jegyeimet váltottam a pénztárnál! Nasooo! Fél órát kellett várnom a következő vonatra, de nem zavart különösebben, mert egy tök hasznos és élvezetes történelmi biciklitúrát tettünk a srácokkal.