Gabi-halála után egy héttel ismét nekivágtam a Mátrának. Szakadó esőben indultam el, az autópályán is csak nagyon lassan lehetett haladni. Ahogy beértem a hegyek közé, valamelyest jobb lett a helyzet, de azért így is tiszta víz volt minden. Most is Mátraházán hagytam az autót és innen indultam gyalog Kékestető felé. A sípályáról letértem a sárga kereszt jelzésen és hamarosan eljutottam a szebb időket látott síugrósánchoz.

       

Fura dolog Magyarországon ilyet látni, nem vagyunk egy síelős nemzet. A sánc a harmincas években épült és sok versenyt rendeztek rajta annak idején. Nem sok anyag maradt fent ezzel kapcsolatban, de az bizonyos, hogy a hóhiány is nagyban közrejátszott abban, hogy ez a sport gyakorlatilag megszűnt itthon. Kovacsics András visszaemlékezéseiben leírja, hogy a környező edzőtáborok lakói hordták a havat a sánchoz, hogy használható legyen. Edzésnek nem rossz.

Napjainkban a sánc le van zárva, a felvezető fémlépcsők alsó szintjét lefűrészelték. Ettől függetlenül nem lehetetlen feljutni, egy kis mászókázással könnyedén leküzdhetők az akadályok. Erős késztetést éreztem, hogy felmenjek, de az esőben nem tűnt olyan jó ötletnek, mert a fémlépcsők még jobban csúsznak és a ködtől amúgy sem láttam volna túl messzire. A sísáncról egyébként a Szellemvárosok Magyarországon blogon olvastam először, így most az ő engedélyükkel közlök néhány képet ami ebből a cikkből származik és egy kicsit zöldebb időszakban mutatja be ezt a vas monstrumot. Érdemes megnézni az erről készített videójukat is amiben látható a sánc tetejéről a panoráma, illetve találtam egy másik videót ahol drónnal járják körbe a környéket.

       

Ugyanebből a cikkből vettem az alábbi képeket is, melyek Vezér Gábor munkái. Ő egy kicsit szebb időt fogott ki a túrázásra, mint én 🙂

       

Sajnos haláleset is fellelhető a sánc történelmében. Dózsa Tibor magyar síugró 1957 január 8-án egy edzésen elvétett ugrás következtében súlyosan megsérült és rövid időn belül belehalt a sérüléseibe.

       

A sísáncot magam mögött hagyva hamarosan elértem a Sombokori elágazáshoz. A múlt héten itt fordultunk fel Kékestető felé, most azonban lefelé indultam el a sárga jelzésen. Nagyon durván lejt a terep, ráadásul fel volt ázva az egész. Terepcipőben voltam, de ide már komolyabb túrabakancs kellett volna. Néhol annyira meredek volt és csúszós, hogy a két kezemet letéve, rákjárásban tudtam csak lejönni. A sárga négyzetet követve eljutottam a Hidasi erdészházhoz ahol ez az elhagyott óriáshordó látható. Vajon mire használhatták annak idején?

 

Átmentem az autóúton és a zöld kereszt jelzésen haladtam tovább. Hamarosan belefutottam egy kereszteződésbe ahova jobbról egy jelöletlen út csatlakozik be. Kíváncsiságból felsétáltam rajta pár száz métert. Érdemes volt, mert szép a kilátás a tetejéről, az esőzésnek köszönhetően pedig patakban folyt le a víz a kövek között. A térkép szerint ez az út is a Hidasi erdészháztól indul. Érdekes, hogy nem ezen vezették idáig a zöld jelzést, mert sokkal szebb mint a másik út.

   

Visszatértem a kereszteződéshez, majd továbbhaladva elértem a Nyírjesi erdészházhoz vezető utat. Jobbra fordultam a zöld négyzet jelzésen és nekivágtam ennek az igencsak szép szakasznak. Ahogy közeledtem a Csór-réti víztározó felé, egyre több patak keresztezte az utam. Bírom a turistatérképet, még az alábbi képen látható elhagyott épület is szerepel rajta “romos ház” felirattal 🙂

       

A Csór-réti víztározó Magyarország legmagasabban fekvő, ivóvízellátást szolgáló víztározója. Kerítéssel van körbevéve és csak engedéllyel látogatható. A képek alapján amiket láttam róla gyönyörű látvány, de sajnos olyan sűrű és magas fenyves veszi körül, hogy semmi nem látszik belőle. Kénytelen voltam a fenyőerdő szépségével beérni, de még itt is találkoztam több figyelmeztetéssel az út mentén, hogy a fákon túli rész a Vízművek tulajdona és szigorúan tilos a belépés. Az online turistatérkép mutat egy pihenőhelyet közvetlen a tó mellett ahova egy jelöletlen úton lehet lejutni, de nem találtam meg. Lehet pont azért tették ki a tiltó táblákat, hogy ne keresgélje senki.

       

A víztározó vége felé a Kis-Agyagos forráson kellett átjutnom. Átugráltam az ingatag kődarabokon, és rövidesen a Nyírjesi erdészháznál találtam magam. Itt kellett eldöntenem, hogy vagy elindulok visszafelé jobbra a kék jelzésen, vagy megyek tovább Galyatetőre, ami még bő 9 km-t beletesz a túrába nem kevés szinttel. Nem volt kérdés, hogy az utóbbit választom.

       

Megérte a hosszabb út mellett dönteni. A Nyírjes-bérc mentén haladva folyamatosan fotóztam az őszi színekben pompázó tájat. Nagyon ködös idő volt, emiatt a távolabbi hegyekből semmi nem látszott, viszont adott az egésznek egy enyhe spooky hangulatot ami jól visszajön még ezeken a gagyi, mobillal készített képeken is.

        

Ahogy közeledtem Galyatető felé egyre nagyobb volt a köd és a sár. Említettem feljebb, hogy terepcipőben voltam, de azt még hozzátenném, hogy ez egy nyári cipő ami beázik a legkisebb víztől is. Sikeresen beleléptem egy nagyobb sáros pocsolyába, amiben teljesen elsüllyedt a cipőm, úgyhogy innentől átázott zoknival mentem tovább. Egy darabig nem zavart, de ahogy egyre magasabban voltam, úgy lett egyre hidegebb, és a lábujjaim kezdtek elfagyni. Itt döntöttem el, hogy most már tényleg veszek egy normális vízhatlan bakancsot.

       

Galyatetőn brutális köd volt, ahogy kijöttem az erdőből ennyit láttam összesen. A kilátót ezek után meg se próbáltam, értelmetlen lett volna. Elindultam inkább visszafelé a piros kereszt jelzésen. Csúszkáltam két kilométert a sáros, agyagos talajon, aztán elegem lett és kimentem az autóútra. Innentől a kék jelzéssel párhuzamosan gyalogoltam az aszfalton. Néha benéztem az erdei útra, hátha valahonnan van kilátás a hegyek felé, de a köd mindent elborított.

       

A lejtős úton gyorsan letudtam a maradék 9 kilométert, másfél óra alatt visszaértem Mátraházára.

A teljes táv 25 km, gigatérkép ide kattintva látható.

Galéria