Az online nevezési határidő utolsó napján szúrtam ki a Winter TRAIL Sprint terepfutást a Facebook-on. A Tököli Parkerdőt nagyon szeretem, két éve itt futottam először terepen, illetve a Hajmeresztő Halmi Hajszán is kint voltam fotósként. Most ezen a pályán lehetett egy 7 vagy 14 km-es kört futni egy olyan csapat szervezésében akiknek ez volt az első saját versenyük.

10:45-kor volt a rajt. Működőképes mikrofon híján ordítós visszaszámlálásra indultunk. Nem volt sok induló, kényelmesen elfértünk a pályán. Az útvonalat nem tudtuk előre, sejthető volt, hogy lesznek meglepetések.

A képek futás közben készültek, homály előfordulhat 🙂

       

Nem csak a kitaposott utakon mentünk, sokszor vittek be a vadabb részekre, ahol ugrálni kellett a kidőlt fákon és hajolgatni az ágak elől.

       

Az árnyékosabb szakaszokon havas volt az út, viszont ahol érte a nap, ott sáros és csúszós. Egyértelmű volt a szalagozás, de azért figyelni kellett a kanyaroknál. Többen elvétették az utat, egy helyen én is elfutottam rossz irányba pár métert, de aztán gyanús lett, hogy mindenki a másik irányba fut. 🙂

       

A rajtszám nem sok ellenállást tanúsított a biztosítótűkkel szemben, már az első kilométernél elszakadt az egyik felső sarka. Hamarosan a másik oldal is elengedett, de még ez sem volt gáz, mert futás közben a helyén maradt. Amikor a harmadik sarok is elengedett, kénytelen voltam levenni a rajtszámot és a kezemben vinni tovább. Közben megfogadtam, amit hetedik éve nagyjából minden versenyem után: veszek végre egy rajtszámtartó övet, és nem a pólóimat, kabátjaimat szurkálom szét a biztosítótűkkel. De most már tényleg, a jövő héten letudom ezt a projektet.

       

A hosszabb távon volt egy frissítőpont, méghozzá nem is akármilyen. Milka csoki, többféle keksz, banán, ropi, iso. Milkából ráadásul a kedvencem, úgyhogy el is vettem pár kockát, de volt amúgy másfajta csoki is. Példaértékű, tanulhatna tőlük a többi szervező csapat.

Poharat nem adtak, a versenyszabályzat szerint kötelező volt kulacsot vinni magaddal. Akinél nem volt, az kreatívan oldotta meg az ivást, például a banán héját használta pohárnak 🙂

       

Nagyjából 12 km-nél jártam amikor kiértünk az erdőből. Azt hittem még futunk a betonon két kilométert, de tévedtem, mert innen már csak a befutó volt hátra. 12,4 kilométert mértem a teljes távra. Volt aki ennél kicsit többet, de mindenkinek 13 km alatti táv jött ki. A kiírásban szereplő 14 kilométer tehát nem volt meg, viszont a 7 kilométeren indulók rosszabbul jártak, mert az ő távjuk több, mint 9 kilométeresre sikerült 🙂 De hát ez a szép a terepfutásban. “You will know at the finish line.”

       

Én csak gratulálni tudok a srácoknak, hogy elsőre ilyen színvonalas eseményt sikerült összehozni. Remélem ez egy hosszabb dolog kezdete és a jövőben is szerveznek hasonló versenyeket terepen.