2019-ben a 12. alkalommal került megrendezésre a 65 km-es Tisza-tavi tókerülő kerékpáros verseny. Jómagam harmadszor veselkedtem neki 2013-at (2:01:55), és 2017-et (1:53:10) követően. Ezúttal viszont nem egyedül kerekeztem körben, hanem belerángattam a jóba  a Mónit, a Gergőt, sőt, még a faterjukat, Domit is.

Az időre abszolút nem lehetett panasz, napos, meleg tavaszi időben teljesíthette a mintegy 1650 kerékpáros a 65 km-t. A pénteki napom bringázás szempontjából balszerencsésen alakult. Egy rövid útra vállalkoztam, már az új bicóm körül jártak a gondolataim, amikor mély kátyúba hajtottam a Királyok útján Csillaghegy felé… A hátsó kerék megadta magát, és mivel peremes, szingós gumira váltottam (újra), így belsőt sem cserélhettem. Így aztán kimentést kellett kértem, mert a csillaghegyi sportboltban sem tudtak megoldást a problémámra (a szerelők nem is találkoztak még ilyen spéci gumival…), így végül is az öcsém sietett a segítségemre. A Gepida bosszúja, marha jó!

Pénteken így még egy biciklicsere is várt rám, versenyen majdnem 9 év elteltével ültem fel úja a Gepida Mundo montimra, amivel a számomra legendás ostorosi tereptriatlon-versenyen parádéztam (3. hely). A monti ősrégi, széthasznált nyerget átcseréltem az országútimonról leselejtezettre, de az sem lett kényelmesebb, így sokat szenvedtem vele az egész túrán. Nem úgy a Móni, aki vadiúj paripája (Hidra Lordnak hívja) nyergében falta a kilométereket élete eddigi leghosszabb biciklitúráján. A többieknek is szép kihívás volt a 65 km letekerése, ám mindenki sikeresen teljesítette a távot.

A szokásos rajt előtti kapkodás sajnos most sem maradt el. Simán leértünk volna időben, ha a Tisza híd egyik sávját nem zárják le az autóforgalom elől. Munkálatok természetesen nem folytak a hídon, de a fafelépítmények picit belógtak az útra, emiatt rendőr irányította a forgalmat. Lépésben haladtunk, de szerencsére így is kb. háromnegyed órával a start előtt megérkeztünk a Halas térre. Az, hogy a körforgalomban minek irányította rendőr a forgalmat, azt talán csak a yard tudta…

Mivel a Domi autójába csak szétszedve fért be két kerékpár, így a Gergőét és az övét előbb még össze is kellett szerelni, így pedig máris kevés volt a rajtig hátralévő idő. A Móninak wc-re kellett mennie, így mi előre is mentünk a rajtterületre, amit jól is tettünk, mert mobil wc-k sajnos nem voltak kihelyezve, így csak a strandon lévő épületben lévőt lehetett használni, ahol a női előtt – szokás szerint – kígyózott a sor. Míg a Móni sorban állt, én szóba elegyedtem egy fickóval, aki egy gyönyörű Bianchi Intenso bicót támasztott az épület oldalába. A lánya – akit elsőre a párjának hittem, hoppá! – is egy ugyanilyen márkájú bicóval, ám az Impulso típusúval készült a tókerülésre. Szedelőzködtek, és indultak, így jó kerekezést kívántam nekik.

A Domi egy klasszikus Csepel Marathon agyváltós darabbal vitte véghez ezt, ami igazi kuriózumnak számít manapság, ráadásul megkímélt állapotú.  Rá is csodálkozott egy fickó a tó túloldalán, amikor megálltunk egy rövid időre. Az elején együtt haladtunk, kb. 20 km-nél egy büfénél álltunk meg először, ami jól is jött is jött nekem, mert eléggé éhes voltam, így gyorsan be is faltam egy kenyérlángost, illetve egy pogácsát is vettem, jól jön majd az a későbbiekben. Itt amúgy elég sokat időztünk miattam, ráadásul a büfében baromi lassú/körülményes volt a kiszolgálás, így elég sokan lehagytak bennünket, és szinte a mezőny végén találtuk magunkat. Aztán persze szépen felküzdöttük magunkat, a Domi – 66 év ide, vagy oda – jól bírta a gyűrődést.

A kiskörei vízlépcsőnél feltekertünk a gátra, majd nemsokára elértük a táv felét. Jól jött a kb. féltávnál kihelyezett frissítőpont mindenkinek. Itt elég sok bringás tolongott, ami megnyugtatóan hatott a csapatra, jó volt látni, hogy nem mi vagyunk az utolsók. Ezután kéttészakadtunk, én hátul maradtam a Domival, míg a Móni a Gergővel nagyobb tempóban haladt tovább. Számtalan kikötő mellett tekertünk el a Tisza-tó túlpartján, sőt egy kisebb napkollektor-telepet is láttunk a jobb oldalon. Szemlátomást sok lehetőség kínálkozik az idő eltöltésére a Tisza-tó mellett. Jó lenne egyszer itt több napot is eltölteni! Végül a Móni nyerte meg a családi versenyt, aki bő 10 percet adott a Gergőnek, aki szintén ugyanennyit nekünk. Felvettük a jól megérdemelt befutó/betekerő csomagot, majd visszagurultunk a parkolóba összepakolni.

Hazafelé sem úsztuk meg a forgalmi káoszt! Rendőr helyett lámpa engedte át az autókat a híd mindkét irányából, persze úgy volt beállítva, hogy maximum 10 autó tudott áthajtani a piros jelzésig (számoltam). Aki ezt beállította, azt csókoltatom! Ennek hatására Tiszafüredről kilométeres kocsisor araszolt. Drónt miért nem küld fel ilyenkor a forgalomirányítás? Bár lehet, hogy túl sokat kérek. Majdnem egy órába telt (!), míg pár kilométert megtettünk a híd túloldalán lévő étteremig. Majd éhen haltunk! Harcsa halászlé, harcsapaprikás, túros csuszával, hortobágyi húsos palacsinta, túrós palacsinta vaníliaöntettel, degeszre ettük magunkat a finomabbnál finomabb ételekkel a kitűnő étteremben. A Móni és a Gergő pedig még fröccsözhetett is.