Kezdjük egy kis matekkal az idei budapesti maratonit! Ez volt életem 13. maratonija (ebből 4-et az Ironmanen futottam). Budapesten ez volt a nyolcadik futásom, csakúgy, mint a Tominak, így már csak két teljesítésre vagyunk a Jubileumi Futók Klubjába való bekerüléstől. „Lengyel László Ottó 31. alkalommal is célba ért a SPAR Budapest Maratonon. A Jubileumi Futók Klubjában ő az, aki a legtöbb teljesítéssel bír. A klubnak 35 olyan tagja van, aki 20-29 alkalommal haladt már át a célvonalon a 5-19-szeres teljesítők csoportja pedig 104 tagot számlál.” (Forrás BSI) Jó, hogy mi is utóbbiak között vagyunk a Tomival! A Gábor pedig hamarosan, hiszen neki ez volt a negyedik.

Célkitűzésem:

  • 1. 4 órán belüli célbaérés
  • 2. Rekorddöntés (3:43:43)
  • 3. 3:30-3:40 közötti idő
  • +1 3:30-on belüli álomidő

Az augusztus 10-i Ironman után majdnem 3 hétig nem futottam, így gyakorlatilag csak 1 hónapom maradt a tényleges maratoni felkészülésemre. Igaz, hogy addig is sokat edzettem az évben, csak hát nem 5 perc/km iramban, azaz fel kellett gyorsítanom magam. Szeptemberben a maratonig 160 km-t futottam össze 9 edzéssel, benne két félmaratonnal, és a paksi 32 km-rel. Sok, vagy nem sok, ezúttal ennyi fért bele. A maratoni felkészülésem alatt elővettem a 42 km-re vonatkozó eddigi statisztikáimat. Ebből azt szűrtem le, hogy 1:40-es félmaratoni idő kéne ahhoz, hogy reális esélyem legyen megközelíteni a 3:30-as célidőt. Ugyanis a maraton 2. 21 km-én óhatatlanul bekövetkezik a lassulás/ visszaesés, ami esetemben kb. 10-15 percet jelent. Emiatt idén megpróbálkoztam a kamikaze-taktikával, azaz az első felét 5 percen belüli kilométerekkel terveztem lefutni, ill. ameddig csak lehet megpróbáltam megtartani ezt az iramot. A Tomival előző hétvégén futottunk egy utolsó felkészítő 21 k-t a Margitszigeten, ahol 1:44:30-at mentünk, de közben sokat dumáltunk, ami mindig jót jelent. Bizakodva tekintettünk hát a maratonra, még akkor is, ha ennél 4 és fél perccel jobbat terveztem az első 21 kilométerre. A Gábor is sok hosszút futott, a budapesti félmaratonon rekordot döntött (2:02:55), azaz jó formában volt, így – hozzánk hasonlóan – ő is csúcsdöntésre készült, igencsak merész céllal, 4:30-on belüli maratonnal, ami az eddigi 5 órás időihez képest hatalmas előrelépés lenne…

Idén végre sikerült úgy alakítanom, hogy sem pénteken, sem szombaton nem dolgoztam, így azt találtam ki, hogy szombaton ebédre ruccanjunk ki a Mónival a versenyhelyszínen lévő tésztapartira. Kétféle tésztából lehetett választani: pesztósból, ill. paradicsomosból, de csak előbbire lehetett sajtszórást kérni… Ki érti ezt? Még jó, hogy a Móni előrelátó volt, így egy kis dobozt kaptunk elő az otthon előre lereszelt sajtforgácsokkal! Alkoholmentes sört kaptunk az étel mellé, amit én alkoholosnak éreztem, így kissé delíriumos állapotba kerültem hazafelé a 4-es 6-oson… A Móni persze jót röhögött rajtam. Vettünk még pár fánkot, de este persze még 2 pizzát rendeltem, mert nagyon karcsú volt az ebédre kapott tésztaadag, így folytatnom kellett a szénhidrátfeltöltést. Éjjel aludtam, mint a bunda, szerencsére ezúttal nem kattogott az agyam a másnapi megmérettetésen úgy, mint az augusztusi Ironman előtti éjszakán. Reggelire joghurtot ettem kétféle müzlivel, áfonyával ill. egy fánkot. Feloldottam egy magnéziumtabit, bevettem a multivitaminomat, és 2 szem BCAA-t. Bepakoltam 5 gélt, 5 sótabit, egy müzliszeletet, ill. egy fél literes vizet. A Tomival és a Gáborral leraktuk az autót a Lurdynál, majd átmentünk az 1-essel az Info Park megállóhoz, onnét pedig gyalog a versenyterületre, így bőven volt időnk az utolsó előkészületekre, wc-zésre, cuccok leadására, és végül a bemelegítésre. Sőt, még egy viszonylag hosszabb interjút is adtam az RTL Klubnak, amiből be is vágtak az esti híradóban!  Mivel ott csak nyúlfaroknyi anyag ment le, most emlékezetből megpróbáltam rekonstruálni az általam elmondottakat:

 

Profi vagy amatőr versenyző vagy?

Amatőr.

Hányadik maratonod ez?

Itt Budapesten a nyolcadik, de 4-et futotttam még az Ironman keretein belül is. (Illetve egyet Keszthelyen is teljesítettem, de ezt kifelejtettem.)

Mennyit készültél a martonra?

Én kb. 12 éve futok, úgyhogy mondhatjuk, hogy azóta folyamatosan készülök. Könnyebb úgy, hogy az ember állandóan edzésben van, és csak jönnek egymás után a versenyek. A maratoni felkészülés 50%-a fizikai, 50%-a mentális.

Mi a legnehezebb a maratonban?

Az ún. maratoni fal, ami kb. 30-32 km-nél jön elő. Mindegy, hogy hányadik maratonunkat futjuk, rutinból nem lehet lehozni. Ez jelenti a maraton szépségét, illetve mélységét.

Egy nevet kérhetek?

Farkas Péter

Köszönöm.

Én is köszönöm.

 

Az időjárás kedvező volt, kb. 16-18 fok volt reggel, a nap sem sütött még, felhős volt az ég. Negyed órával 9 előtt előtt beálltunk a rajtterületre, ahol fotózkodtunk, picit még melegítettünk, de mindnyájan már nagy izgalomban vártuk a rajtot. Sok szerencsét kívántunk egymásnak, és kb. 3 perccel az eleje után ki-ki a saját tempójában elkezdte fogyasztani a maga 42 km-ét. Hajrá! Ahhoz képest, hogy a Tomi előzetesen túl keménynek ítélte meg a tervezett iramomat, ő még egy lapáttal rátett erre. Csak azt vettem észre, hogy még 2 km-t sem tettünk meg, de már csak a hátát nézem, sőt! Még tovább gyorsult, mert kisvártatva már nem is láttam, és jó ideig nem is találkoztam vele a pályán. Én azonban tartottam magam az előzetes tervemhez, azaz kb. 4:45-ös kilométerekkel haladtam előre. A frissítési tervem az volt, hogy mindenhol vizet/izót iszom, ill. kb. 7 km-enként energiagélt/sótablettát fogyasztok. Mivel nem sütött a nap, a sapkámat is levettem, ill. a szemüvegemet a fejemre tettem. A szombaton vásárolt futóatlétámnak köszönhetően jól szellőztem, így komfortosan éreztem magam, a pulzusom 160-165 között mozgott, ami elfogadható volt, de 170 fölé nem akartam menni.

10 km-hez 47:18-as idővel értem, de a GPS óra már ekkor jóval hamarabb jelezte a km-eket, mint az út mentén felállított táblák, így kissé összezavarodtam, hogy melyiket nézzem. Többnyire az órámra hagyatkoztam, amit kilométerenként néztem a tempó miatt, és ritkábban a kilométertáblákra is vetettem egy pillantást, majd szoroztam/kalkuláltam. 15 km-nél átfutottunk a rajt/célvonalon, a kordonok mellett pedig a Nagy Tomi, és az apukája biztatott: „Hajrá, Ironman!” Baromi jólesett, hogy ismerősökkel találkoztam, hiszen ekkor már 1 óra 10 perce futottam a pályán. Szokás szerint kezdtem érezni a lovaglóizmomat/belső combizmomat. „Már csak 27 km van hátra!” – bíztatott mindenkit Péter Attila. Kösz, szépen! Persze mindannyian jól tudtuk, hogy még baromi sok van hátra. Az viszont kifejezetten jó érzéssel töltött el, hogy az előttünk rajtoló 3:30-as iramfutócsoportot is egyre jobban megközelítettem, azaz minden az előzetes tervek szerint alakult. Egy kilométerrel később utol is értem őket, és ott volt a tömegben a Tomi is. A dél-budai fordító után már egymás mellett futottunk, a Tomi meg is kérdezte tőlem, hogy hogy bírom. Mondtam, hogy jól. Így is volt. Persze ez még semmit sem jelentett, hiszen még féltávnál sem voltunk ekkor. Tovább tartottam a kb. 4:45-ös tempót, így 1:40:42-vel értem a féltávhoz (az órám szerint kb. egy perccel kevesebbet mutatott), a Tomi gyakorlatilag ugyanilyen idővel tolta le az első 21 km-t. A Gábor 2:08:24-gyel hozta le a felét, pontosan úgy, ahogy tervezte. Az első kérdés az volt, hogy ki bírja tovább folytatni ugyanebben a tempóban a versenyt. A Tomi mondta is a maraton előtt, hogy nagyjából 21 km-nél már érzi az ember, hogy mi fog ebből az egészből kisülni. Teljes mértékben osztom a véleményét! Jól tudtam, hogy innen kezdődik csak a tánc, sőt igazából ez még csak a kezdet! Milyen érdekes, hogy pont azon gondolkodtam az első 21 k alatt, hogy milyen felesleges a maraton első fele, hiszen itt még nem dől el semmi. De jó lenne 21-től kezdeni… Arra is gondoltam, hogy innen gyakorlatilag már csak a szeptemberi budapesti félmaratont kell teljesíteni, aminek az útvonala majdnem megegyezett a maraton utolsó 21 km-ével.

Szóval folytattam a tempófutást, úgy voltam vele, hogy ameddig csak tudom, tolom tovább a 4:45 körüli időket. Ez még majdnem 10 km-en át így is volt, de az észak-budai rész vízválasztónak bizonyult. (Előzetesen is ez tűnt a verseny legnehezebb pontjának a két felüljáróval.) 28 km-nél a szentendrei felüljáróra kellett felfutni, ahol még mindig jó erőben voltam, és előzni tudtam. Ezután kezdtem 5 perces, kicsivel 5 perc feletti kilométereket produkálni, de ebben benne volt az Árpád hídra való felfutás (30-31 km) is, ahol megelőztek az addig mögöttem lévő 3:30-as iramfutók. Érdekes volt látni, hogy a dél-budai nagy tömegből ekkorra már csak 4-5 futó maradt a két zászlós mögött… Végre lefutottunk a Margitszigetre, az itteni frissítőponton álltam meg először, az eddigieken csak felkaptam a poharat, és futás közben ittam. Erősen sütött a nap, így pont a verseny utolsó haramadára fűtöttek be nekünk. A Sziget árnyas fái ekkor még megóvtak bennünket, de a Margit hídra felfutva ennek is vége volt. A Szigetről kivezető emelkedő nagyon betett nekem, azt hittem soha nem érek a végére. Talán itt találtam szembe magam először a maratoni fallal, amit jól mutatnak az 5:30-on felüli kilométereim, de még mindig nem lassultam le 6 percre, ill. e fölé. Ez a 37. kilométernél következett be a pesti alsó rakparton, 5 kilométerre a cél előtt (2. maratoni fal, avagy az első folytatása). Itt már nem csak a combjaim fájtak, hanem a talpam elülső része is, amin – mint az utóbb kiderült – pénzérme nagyságú vérhólyag keletkezett a zokni kidörzsölésének következtében. Minden földetérésnél úgy fájt a talpam, mintha tört döfködtek volna bele! Mindennek a tetejébe tűzött a nap, ráadásul masszív szembeszelet kaptunk egészen a Fővám térig. Bevizeztem a sapkámat, feltettem a szemüvegemet, betoltam az utolsó gélt + sótablettát, ittam egy kis kólát, és megpróbáltam futni. Úgy éreztem, hogy csak cammogok, alig bírtam a lábamat emelni, és rossz volt látni, hogy folyamatosan csak előznek le a futók. Így aztán esélyem sem volt szélárnyékot találni egy-két hozzám hasonló tempóban futó mögött, hiszen nem volt ilyen a pályán…

A Szabadság híd másodszori eléréséhez újra fel kellett futni a fővám téri emelkedőn és macskaköveken, amit már a háta közepére sem kívánt az ember. Összeszorítottam a fogam, így szenvedtem fel magam a hídra, és nyugtáztam, hogy innen már kevesebb mint 2 kilométer van hátra a célig, ráadásul úgy, hogy nincs több emelkedő. Az 1 km-nél is hosszabb célegyenesben újra gyorsítani tudtam, főleg, mikor elhagytam a 41 km-t jelző táblát. Újra futókat előztem, a cél előtt újra megláttam a Tomiékat, majd a 100 m-es kapunál kihajította a Móni a nagyatádi finisheres pólómat, hogy azt lengetve futhassak be a célba. Bajos lett volna felvenni, így inkább ezt a megoldást választottam, ami el is nyerte a szpíker tetszését. „Mutasd fel a finisheres zászlót!” – bíztat Péter Attila, majd elneveti magát. 3:36:23! Új egyéni rekord! Régi: 3:43:43. Több mint 7 perc javulás a 2013-as maratonimhoz képest!  (Az órám jó 500 m-rel többet mért, 42 km-nél 3:32:54-et mutatott.) Nagyon kemény futás volt ez (gyakorlatilag két db 1:48-as félmaratont jelent, az első 1:40:42, míg a második 1:55:41 lett)! Nem is számítottam másra. Pláne nem maraton lévén. Kegyetlenül szenvedtem az utolsó 10 km-en (pont ahogy a maratonon szoktam), amit végül is 59:22-es idővel hoztam le. Eközben már tudtam, hogy nem lesz meg a 3:30-as álomidő, de a 3:35-ön belüliben még reménykedtem, ami végül is majdnem összejött (az órám alapján meg is lett). De ez egyáltalán nem számított! Kimondhatatlanul boldog voltam, annak ellenére, hogy alig bírtam járni.

A Móni jött oda a kordonhoz, aki nagyon büszke volt rám, miközben a könnyeimmel küszködtem, megcsókoltam, utána pedig percekig öleltem. Jó volt, újra látni, sokat gondoltam rá a táv utolsó felében, ami plusz erőt adott nekem. Baromi sokat kellett gyalogolni az éremosztáshoz, meg is jegyeztem, hogy most futottam 42,195 km-t, de még vagy 500 m-t teljesíteni kell az éremhez, és a befutócsomaghoz… A táskám felvételénél ismerős hangokra lettem figyelmes a hátam mögött. „Igen, ismerős ez a maratoni járás.” Kösz szépen Nagy Tomi! Lezuhanyoztam, majd telefonon beszéltem a Tomival, aki 4:09:18-as idővel ért célba, majd visszamentünk a Mónival a célhoz, hogy megvárjuk a Gábort. Az öcsém végül 5:03:52-es idővel, Dorinával a kezében futott át a célvonalon. 

Végül térjünk vissza oda, ahol elkezdtem a maratoni cikkemet! Zárjuk le végre ezt a maratoni hosszúságú matekórát! Fúj! Még szombaton megkerestem a nevemet a budapesti maraton logójával díszített névtengerben, ahol kiszúrtam, hogy két Farkas Péter, és három Farkas Gábor is ott volt a mezőnyben. Vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy névrokonom 1 másodperccel (!) előttem ér célba?! Nulla? Aligha! Mert most pontosan ez történt…

Statisztikám (GPS óra)

  • 3:36:30
  • 42.71 km (+500 m)
  • 5:05/km
  • 3052 kcal
  • 160-170 bpm (átlag), 183 (max.)