Anno a Bécs-Budapest Szupermaraton utolsó szakasza volt eredetileg a 10.23-án rendezett félmaratoni. Budakesziről rajtolt, és a Kós Károly sétányon volt a célja, 2010-ben itt teljesítettük öcsémmel az életünk első félmaratoniját. Aztán a MOM Sportközpontban, itt 2015-ben volt utoljára, de már ebben az évben sem került megrendezésre az ultraverseny. Kár érte, mert igencsak patinás futóverseny volt! Igény pedig nyilván lenne rá a manapság sikert-sikerre halmozó magyar ultrások körében. Kolonics György kiváló magyar kenus emlékének adózva már jópár évvel ezelőtt Kolonics-emlékfutásra lett átkeresztelve az október 23-i esemény. Már többször beszámoltunk az eseményről, legutóbb 2017-ben a Tomi írt az immáron Népszigetről induló versenyről, akkor ő a rövidebb távra, a 11,5 km-re nevezett. Idén mindketten a félmaratonon indultunk. A nevezés ugyan nem volt  ingyenes, de a 3000 Ft-os előnevezési díj igencsak kedvező, manapság ennyiért már 10 k-s versenyen sem indulhatunk, ráadásul póló és érem jár a nevezésért cserébe.

 

Két éve a Tomit és a mezőnyt jól elverte az eső, meg is jegyezte akkor: „Azt viszont nem tudom mi lett volna, ha egy melegebb őszi napot fogunk ki és 3x ennyien jönnek el, plusz olyankor a Római-part alapból tele van sétáló emberekkel. Jobb, hogy nem derült ki…” Persze, hogy idén beigazolódott a félelme, hiszen idén szó nem volt esőről, helyette verőfényes napsütésben, kellemes nyárvégi időben teljesítettük a távot. A Tomi már 2017-ben is problémásnak találta az útvonalat: „Nem volt jó az útvonalválasztás, inkább a Nánási úton kellett volna visszafelé hozni a mezőnyt.” Maximálisan egyetértek, hiszen a visszaúton a Rómaira érve szépen belekeveredtünk a rövidtávos embertömegbe. Alig lehetett előzni, keskeny volt az út, nem voltak elválasztva egymástól az oda-vissza futók, szóval oda kellett figyelni. Aki itt tolni akarta, az bizony bajban volt. Ráadásul a félmaraton utolsó pár kilométerén már nem szívesen foglalkozik az ember azzal, hogy minden lépésére figyeljen. Ráadásul az útminőség szempontjából sem bizonyult túl jó választásnak a Római part, mely hol homokos, hol kavicsos, hol betonos, de akárhogy is nézzük rossz minőségű, gödrös, kátyús. Végig az volt az érzésem, mintha terepen futnék, ez pedig pluszkoncentrációt követel. Odafelé még hagyján volt, de visszafelé a talaj mellett az emberáradat is próbára tett. Ha ezen változtatni tudnak a szervezők, akkor egy még jobb verseny kerekedhet ki a dologból, ami amúgy igazi felüdülést jelent a „szokásos” rakpartos futások után.